Az újabban a "keményen dolgozó kisemberek" képviseletét is
felvállalni akaró Fidesz pusztán egy közleményben emlékezett meg
idén a munka ünnepéről. Május elsején nem kívántak többet mondani
annál, minthogy a Fidesz-kormány 2010 óta következetesen képviseli a
dolgozó embereket, emelték a minimálbért, megvédték a nyugdíjakat és
3600 milliárd forintot hagytak a családok zsebében az új
adórendszerrel.
Azt persze már nem tették hozzá, hogy közben ennek hányszorosát
vették el tőlük (illetve tették át baráti nagyvállalkozók zsebébe),
miként rabolták el és élték fel a magánnyugdíj-pénztári
megtakarításokat, miként kötötték gúzsba a bérből és fizetésből
élőket az új munkatörvény-könyvével vagy, hogy mennyire
kiszolgáltatott, gyakran megalázó és kitörésmentes az általuk
bevezetett közmunka-program.
Orbán Viktor és a Fidesz mindig is populista hangszereken játszott:
mindig csak azt figyelte, hogy mivel – vagy épp kivel – lehet a
hatalom közelébe jutni. Elvek, erkölcsök, ígéretek sohasem
számítottak. Így jutott el Orbán a radikális liberalizmustól az
illiberális autokráciáig és fordul éppen most rá az
extremista-populizmusra. Mert ebben látja személyes hatalmi ambíciói
kiteljesítését és megtartását. Ha az kell, térdre parancsolja a
csuhásokat, de ha fordul a széljárás, álszent ájtatossággal képes
hajbókolni bármilyen bálvány előtt. Most épp a kisemberek
védelmezőjének igyekszik mutatni magát, mert a felsőközéposztály és
a narancsos burzsoázia erőszakos és igazságtalan felhizlalása után
épp ez a tömeg fordult el tőle leglátványosabban.
Azok, akik elhitték neki: jobb lesz, mint az előző kormányok idején;
hogy ő többet tesz majd a kétkezi dolgozókért, mint a velük sajnos
részben szintén fájdalmasan kapcsolatot vesztő baloldaliak.
Csalódniuk kellett. Mára mindenki számára világossá kellett váljon:
a dolgozó emberek ugyanúgy eldobható eszközök csupán Orbán kezében,
mint a csereszabatos oligarchák, vagy a nyugatos európai értékek.
Mint a focimeccsen rágott szotyihéj.
Az európai és benne a magyar baloldal egyik legfontosabb küldetése -
egyben felelőssége és lehetősége is -, hogy a világválság után
maradt feszültségekre életveszélyesen populista válaszokat adó
erőkkel szemben józan, az embereket középpontba állító vállalásokat
és progresszív programokat tegyen az asztalra. Hogy Európa és az
európai közösség fektessen be végre az emberekbe, a pénzpiacok
igényei helyett jelentsék az emberi tényezők a prioritást.